Skip to main content
A nagypapa élménybeszámolót таrт unokájának Franciaországi útjáról:
- Hej, kisunokám mikor én Párizsban jártam, a srácokkal minden reggel beültünk egy kis vendéglőbe, ott békésen elreggelizgettünk, jót beszélgettünk.
- És? - kérdi az unoka.
- Ha hozták a számlát, természetesen egy fillért sem fizettünk, ha a vendéglős okoskodott még jól el is vertük.
- És utána?
- Sétálgattunk a városban, ebédelni beültünk egy vendéglőbe, a legjobb ételeket, legjobb borokat fogyasztottuk. Ha jöttek a számlával, elhajtottuk őket. Megesett, hogy szétvertük az éttermet.
- Este mit csináltatok?
- Elmentünk a kuplerájba, minden csajt kipróbáltunk. Persze jött a Madam, hogy fizetni kellene. Mivel nem fizettünk, jöttek a verőlegények, de iszonyatosan kikaptak, a kupit meg porig romboltuk.
Az unokának nagyon tetszik az élménybeszámoló, gondolja ezt ő is kipróbálja. Befizet a haverjaival egy párizsi útra. Egy hét múlva jön vissza, össze-vissza van verve, ki vannak törve a fogai, ruhája szétszakadva.
- Hát veled mi történt? - kérdi a nagypapa.
- Ugyanazt csináltuk, mint ti és nézd mi lett a vége!
- Ti kivel utaztatok?
- Az OTP Travel-el.
- Ja, mi annak idején a Waffen SS-el voltunk.
Egy vak ember álldogál egy forgalmas kereszteződésnél a kutyájával. A kutya egyszer csak elindul a túloldalra, pedig még piros a lámpa. Óriási fékcsikorgás, egy autó kis híján elüti őket.
Mennek tovább, egy biciklis elesik, próbálja elkerülni az ütközést. Már majdnem átérnek az úton, amikor egy száguldó kamion fékez, és felszalad a járdára.
A vak ember és kutyája végül szerencsésen megérkeznek a túloldalra. Megállnak, és a vak egy kekszet nyújt a kutyának. Egy férfi a járdán állva figyeli őket, és megszólal:
- Uram, miért jutalmazza meg azt a kutyát, hisz majdnem a halába vezette magát?!
- Nem jutalmazom, csak meg akartam tudni, melyik vége a feje, hogy jól seggbe rúgjam!
Egy doktornak viszonya van az ápolónőjével, aki teherbe esik tőle. Mivel nem akarja, hogy a felesége is tudomást szerezzen a gyerekről, kitömi egy kis pénzzel az ápolónőt és megkéri, hogy menjen el Olaszországba és ott szülje meg a gyereket.
- De, hogyan fogom veled tudatni, hogy a gyerekünk megszületett? - kérdezi az ápolónő.
- Csak küldj egy képeslapot és írd a hátoldalára, hogy "spagetti" és én gondoskodni fogok a kiadásaidról.
Az ápolónő jobbat nem tudván, fogta a pénzt és elrepült Olaszországba. Hat hónappal később egy nap a doktor felesége felhívja őt a hivatalában.
- Kedvesem, kaptál egy nagyon különös képeslapot Európából és egyáltalán nem értem, mit jelent.
- Csak várj, míg hazaérek és azonnal elmagyarázom - mondja a doki.
Amikor a doki hazaér és elolvassa a lapot, azonnal szívrohamot kapott. Rohammentő száguldott vele az ügyeletre. Egy orvostanhallgató hátramaradt, hogy vigaszt nyújtson a feleségnek és a szívroham előzményeiről kérdezze.
Ekkor a feleség előveszi a képeslapot, amin a következő áll:
"Spagetti, Spahetti, Spagetti, Spagetti - kettő kolbásszal és húsgombóccal, kettő pedig anélkül.
Az anyós meghívja a vejét ebédre. Eleve gyanús. Az asztalon kétféle kaviár, lazac, mindenféle saláták, húsok, serpenyős krumpli, pezsgő, whisky, konyak, ami szem-szájnak ingere.
Hűha, anyós maga a bűbáj, majd valamiért kiszalad a konyhába. A vő próbaképpen levág egy szeletke húst és odaadja az anyós macskájának. A macska megeszi és feldobja a talpát.
Bejön az anyós, a vő a krumplis serpenyővel jól pofán csapja. Mire a macska felpattan az asztal alól, és felüvölt:
- Yessss!!!
Délre kaptam időpontot a nőgyógyászhoz, örültem, hogy délelőtt viszonylag stresszmentesen fel tudok készülni majd az eseményre.
Reggel azonban telefonhívást kaptam a rendelőből, hogy jó lenne, ha 9:30-ra ott tudnék lenni. "Persze, ott leszek" mondtam a legnagyobb nyugalommal, és csak utána estem pánikba. A reggeli kapkodás a szokásos menetben folyt, gyerekek reggeliztetése, öltöztetése, uzsonnák csomagolása, fuvarozás az iskolába, óvodába stb. 8:45-re értem haza, nem volt már idő újabb fürdésre, ezért csak gyorsan felkaptam a mosakodó rongyot a kád mellöl, és jól lemostam magam "ott". Autóba vágtam magam és rohantam az orvoshoz. Felfeküdtem az asztalra, a fejemet a fal felé fordítottam, és azt képzeltem, hogy Párizsban sétálgatok... A doki megszemlélte a terepet, majd így szólt:
- Húha! Látom, ma volt egy kis különleges felkészülés...
Nem tudtam miről beszél, nem reagáltam semmit, tovább sétáltam "Párizsban". Hazamentem, a nap további része a szokásos rutin szerint ment, főzés, gyerekek összeszedése, házi feladatok ellenőrzése. Estefelé a lányom ijedt hangon kérdezte:
- Anyu, hol van a mosdórongy a fürdőszobából?
- Kidobtam, vegyél elő másikat! - mondtam neki. Mire a lányom:
- De nekem az kell, mert benne volt az összes csillámporom és flitterem!"
Két munkatárs, egy zsidó meg egy keresztény beszélget.
- Mondd csak, mitől vagytok ti olyan rohadt okosak? – kérdi a keresztény.
- Tudod, mi zsidók megesszük a hal fejét!
- Nahát, holnaptól én is kipróbálom ezt – határozza el a keresztény, és megegyeznek, hogy közösen vesznek egy halat mindennap és elosztják majd.
Így is lesz, már egy hete eszi a halfejet a keresztény, a zsidó meg a halat, amikor egyszer csak megszólal a keresztény:
- Te hogy a fenébe van az, hogy mindig én fizetek a halért?
- Látod, már kezdesz is okosabb lenni!
Igen tisztelt Kollégák,
A megerőltető üzleti évet az előző évekhez hasonlóan idén is céges karácsonyi bulival szeretnénk befejezni.
Mivel tavaly néhány igen sajnálatos közjátékra került sor, szeretném felhívni mindenki figyelmét néhány "játékszabályra", hogy a meghitt ünnepet megfelelő keretek között tarthassuk meg.
1.) Amennyiben lehetséges, a dolgozók saját lábukon érjék el a kijelölt szórakozóhelyet, azaz céges karácsonyunk színhelyét, ne pedig részegen hozzák be őket józanabb kollégáik. Kérem, tekintsenek el egy esetleges - kora reggeli óráktól kezdődő - előünnepléstől.
2.) Nem vesszük jó néven, ha a dolgozók a széküket közvetlenül a hidegtálas büfé asztalok elé helyezik. Szedés után valamennyien fáradjunk tányérunkkal vissza a kijelölt helyünkre!
Sajnálattal kell megállapítsuk, hogy a "Különben a Kovács felzabálja előlem az összes libamájat" indoklást sem áll módunkban elfogadni.
3.) Pálinkat, bort, pezsgőt még késői időpontban se igyunk közvetlenül az üvegből. Pláne akkor nem, ha az elfogyasztott finomságok darabkái még ott virítanak arcunkon, esetleg még éppen szánkban morzsoljuk őket. Az "alkohol fertőtlenít" megjegyzés bizony nem csökkenti valamennyi dolgozó fenntartását azokkal a palackokkal szemben, amelyekbe más dolgozók beleittak és amelyekben kedélyesen úszkálnak az ételmaradékok.
4.) Meg szeretnénk kérni azt az illetőt, aki tavaly a forralt bort csipkebogyótea + ólommentes benzin keverékre cserélte, hogy az idén mellőzze ezt a tréfát. Bizonyára még emlékszünk mindannyian, hogy mi történt néhai Szilvásy kollégánkkal, amikor a harmadik pohár után felkereste a dohányzásra kijelölt helyet...
5.) Ha netalán valakit a számos ízletes étel és ital élvezete után rosszullét gyötörné, úgy nagyon kérjük, keresse fel az erre a célra kijelölt helyiséget. A főnök tavaly nem igazán volt elragadtatva aktatáskája váratlanul előbuggyanó tartalmától.
6.) Amikor karácsonyi dalokat énekelünk, az eredeti szövegekre szorítkozzunk. Néhány friss tanoncunk még nem nagykorú, így feltehetően zavarba hozhatók bizonyos szövegrészletekkel.
Itt szeretnénk megemlíteni, hogy a férfi kollégák közül néhányan még nem jelentkeztek az apaság megállapításához nélkülözhetetlen vérvizsgálatra. Jelenleg GYES-en lévő kolléganőnk, Nagy. K. Béláné ugyanis határozott összefüggést vél felfedezni a tavalyi céges karácsony és az idén szeptemberben született Klára lánya fogantatása között.
Ha valamennyien tartjuk magunkat fent említett viselkedési normákhoz, akkor az idei céges karácsony is nagyon jól fog telni.
A mi gyerekkorunkban az autókban nem volt légzsák, hátsó biztonsági öv.
Egy teherautó platóján utazni különleges élmény volt, most is szívesen emlékszünk rá.
A kiságyaink rikító színű, ólmot tartalmazó festékkel voltak pingálva.
Nem volt biztonsági kupak a gyógyszereken.
Védősisak nélkül bringáztunk.
A nagymama kerti kútjából húzott vizet ittuk, ásványvíz
Helyett.
Magunk készítette görkorcsolyáink voltak.
A szerencsésebbek, akik lejtős utcákban laktak, az utca elejéről indulva, félúton eszméltek rá, hogy nincs fék a gördeszkán.
Néhányszor közeli kapcsolatba kerültünk az utcabeli fákkal, bokrokkal, de megtanultunk ennek is örülni, hiszen igaz ugyan, hogy letaroltuk a bokrokat, de a bokor alatt legalább az autók útjában nem voltunk.
Ha kimentünk játszani, egyetlen kikötés az volt, hogy sötétedésre érjünk haza.
Az iskolában nem volt napközi, otthon ebédeltünk.
Nem voltak mobiltelefonjaink, így aztán senki ránk nem talált. Jó volt. Nem?
Rosszalkodtunk, számtalan csínyt követtünk el, hol egy kéz, hol egy láb tört, a fogaink sem voltak biztonságban, és mégsem születtek jegyzőkönyvek a rendőrségen. A felelősség mindig azé volt, akié kellett, hogy legyen.
Házi süteményen éltünk, vajas kenyéren, cukros és nem szaharinos ételt, italt kaptunk, mégsem voltak súlyproblémáink, mert állandó mozgásban voltunk.
Egy Meggy Márká-t négyen ittunk ugyanabból az üvegből és egyikünk sem halt bele.
Nem volt Playstation-ünk, Nintendónk, X box-unk, video játékaink, színes televíziónk 110 csatornával, videó kameránk, dolby surround, mindentudó telefonjaink, számítógépeink,
Internet, de voltak barátaink.
Vágytunk egymás társaságára. Rossz volt egyedül.
Időnként összevesztünk, ha csapatok kellettek a játékhoz, és ha valaki kimaradt a csapatból, nem kellett őt pszichológushoz vinni az elszenvedett trauma miatt.
Nem voltunk mindannyian jó tanulók. Még az is előfordult, hogy évet kellett ismételnünk.
Nem rohantak velünk egyből pszichológushoz. Senkit sem ismerek, aki dislexiában szenvedett volna, vagy hiperaktív lett volna.
Ha valaki évet ismételt, olyan volt, mintha kapott volna még egy esélyt.
Azt kérdezik a gyerekeink: Hogyan lehetett így élni?
Hogyan nőttünk azokká, akik vagyunk?
Ennek a generációnak a képviselője vagy?
Ha igen, akkor meséld el ezt a fiataloknak, hogy megtudják milyenek is voltak azok az évek.
Ők majd azt mondják, hogy tök unalmasak voltunk, és csak mi fogjuk tudni, hogy nem unalmasak voltunk, hanem boldogok.