A mi gyerekkorunkban az autókban nem volt légzsák, hátsó biztonsági öv.
Egy teherautó platóján utazni különleges élmény volt, most is szívesen emlékszünk rá.
A kiságyaink rikító színű, ólmot tartalmazó festékkel voltak pingálva.
Nem volt biztonsági kupak a gyógyszereken.
Védősisak nélkül bringáztunk.
A nagymama kerti kútjából húzott vizet ittuk, ásványvíz
Helyett.
Magunk készítette görkorcsolyáink voltak.
A szerencsésebbek, akik lejtős utcákban laktak, az utca elejéről indulva, félúton eszméltek rá, hogy nincs fék a gördeszkán.
Néhányszor közeli kapcsolatba kerültünk az utcabeli fákkal, bokrokkal, de megtanultunk ennek is örülni, hiszen igaz ugyan, hogy letaroltuk a bokrokat, de a bokor alatt legalább az autók útjában nem voltunk.
Ha kimentünk játszani, egyetlen kikötés az volt, hogy sötétedésre érjünk haza.
Az iskolában nem volt napközi, otthon ebédeltünk.
Nem voltak mobiltelefonjaink, így aztán senki ránk nem talált. Jó volt. Nem?
Rosszalkodtunk, számtalan csínyt követtünk el, hol egy kéz, hol egy láb tört, a fogaink sem voltak biztonságban, és mégsem születtek jegyzőkönyvek a rendőrségen. A felelősség mindig azé volt, akié kellett, hogy legyen.
Házi süteményen éltünk, vajas kenyéren, cukros és nem szaharinos ételt, italt kaptunk, mégsem voltak súlyproblémáink, mert állandó mozgásban voltunk.
Egy Meggy Márká-t négyen ittunk ugyanabból az üvegből és egyikünk sem halt bele.
Nem volt Playstation-ünk, Nintendónk, X box-unk, video játékaink, színes televíziónk 110 csatornával, videó kameránk, dolby surround, mindentudó telefonjaink, számítógépeink,
Internet, de voltak barátaink.
Vágytunk egymás társaságára. Rossz volt egyedül.
Időnként összevesztünk, ha csapatok kellettek a játékhoz, és ha valaki kimaradt a csapatból, nem kellett őt pszichológushoz vinni az elszenvedett trauma miatt.
Nem voltunk mindannyian jó tanulók. Még az is előfordult, hogy évet kellett ismételnünk.
Nem rohantak velünk egyből pszichológushoz. Senkit sem ismerek, aki dislexiában szenvedett volna, vagy hiperaktív lett volna.
Ha valaki évet ismételt, olyan volt, mintha kapott volna még egy esélyt.
Azt kérdezik a gyerekeink: Hogyan lehetett így élni?
Hogyan nőttünk azokká, akik vagyunk?
Ennek a generációnak a képviselője vagy?
Ha igen, akkor meséld el ezt a fiataloknak, hogy megtudják milyenek is voltak azok az évek.
Ők majd azt mondják, hogy tök unalmasak voltunk, és csak mi fogjuk tudni, hogy nem unalmasak voltunk, hanem boldogok.
Dezső egy nap azzal a hírrel tért haza egy orvosi vizsgálatból Adélhoz, a feleségéhez, hogy az orvosa szerint már csak 24 óra van hátra az életéből.
Letörölgette felesége arcáról a könnyeket, majd megkérte, szeretkezzenek.
A nő természetesen nem tiltakozott, és szenvedélyes szex kerekedett.
Hat órával később aztán Dezső újra odament az asszonykájához, és így szólt hozzá:
- Kedvesem, most már csak 18 óra van hátra az életemből. Szeretkezhetnénk újra?
Adél nem mondott nemet, és újra vad szex következett. Kicsit később, mikor Dezső
Épp lefekvéshez készülődött, ráébredt, hogy már csak 8 órája van hátra az életéből.
Gyengéden megböködte Adél vállát, és azt mondta:
- Drágám? Kérlek! Csak még egyszer utoljára, mielőtt meghalnék!
Adél belement, majd az aktus után a másik oldalára fordult és elaludt.
Dezső fejében azonban egyre csak ketyegett az óra, tikk-takk, tikk-takk, és addig-addig forgolódott álmatlanul, míg végül már csak 4 óra volt hátra az életéből.
Szelíden megkocogtatta felesége vállát, hogy felébressze.
- Kicsim, már csak négy órám maradt! Nem lehetne?
Felesége hirtelen felült, felé fordult, és így szólt:
- Na ide hallgass, Dezső! NEKEM holnap reggel fel kell kelnem! NEKED nem!